2013.05.17. - Jelen
Egyedül állni, várni a semmire, egy kihalt sziklaperem tetejének szélén, miközben hallgatod a tenger hullámzó zaját, és bámulod a szebbnél szebb színekben pompázó naplementét, nem a világ legjobb dolga. Bármilyen nyugodtnak, békésnek, és meghittnek hangzik. Legjobb barátom, titkos szerelmem levelét tartva a kezemben, könnyezve borulok le a nap melegétől kiszáradt fűre. – Miért? Miért nem mondtad? – választ nem várva kiáltottam a semmibe, és csak zokogva emlékeztem vissza az elmúlt évek eseményeire. A legkedvesebb emlékeimre, a legrosszabbakra, amik vele történtek…
2000. szeptember 03.
Holmes Chapel a világ legjobb helye… volt egészen mostanáig. Az emberek kedvesek, minden számomra nem ismert ember köszönt nekünk, akárhányszor anyával sétáltunk az utcán, kézen fogva, viszont ezt a napot nagyon nem vártam. Miért kell oda mennem? Miért kell elmennem az óvodából? Nekem ott vannak a barátaim! Ott vannak a plüssállatok, és az építőkockák. Oda tartozom! Nem holmi iskolába, ahol még csak játszani, és aludni sem lehet! Milyen hely lehet ez?
- Rose, drágám, 10 perc és indulunk. Húzd fel a cipődet! – szólt anya, én pedig mérgesen dobogtam le az emeletről a földszintre.
- Nem! – duzzogtam, és karba font kezekkel, ajkaimat lebiggyesztve rogytam le törökülésbe a földre, ezzel jelezve: Én innen nem mozdulok.
- Kicsim, most szépen felkelsz, felveszed a cipődet, és elindulunk az iskolába! Hidd el, nem lesz olyan rossz. – biztatott nevetve anya, habár én ezt az egészet nem gondoltam olyan humorosnak. Semmi kedvem nem volt egy új helyre menni. Az óvodához hozzá voltam szokva. Féltem a változástól. Nem akartam új barátokat, nem akartam új pedagógusokat. Féltem, hogy nem fogadnak el.
- Na, gyere! – kezeit kinyújtva próbált segíteni anya, de én csak idegesen arrébb toltam azokat, és pufogva felkeltem. A cipőmet kerestem, majd végül megtaláltam a nappaliban, a kanapé előtt rendetlenül levetve. Odatrappoltam, ügyelve, hogy minden lépésem egy földrengésnek érjen fel. Szerettem idegesíteni anyát, főleg akkor, amikor nem azt csináltuk, amit én szerettem volna.
- Rose, ne húzd ki a gyufát! Csak vedd fel, és induljunk! – kérlelt anya, idegesen az óráját nézegetve. Gúnyos vigyorral az arcomon, direkt lassított tempóban ültem le a barna bőrkanapéra, és még lassabb, csigatempóban emeltem a fekete topánkámat a lábaimhoz. Mikor már tényleg nem tudtam tovább húzni az időt odamentem anyához, és sóhajtva néztem fel rá, kiskutya szemekkel.
- Muszáj? – kérdeztem szomorúan, majd megfogta a kezemet, és kivezetett a lakásból.
- Igen, muszáj. Ne aggódj semmi miatt, meg vagyok róla győződve, hogy hamar be fogsz illeszkedni. Belevaló kis csaj vagy, nem féltelek ettől. – mondta mosolyogva, majd én is felkacagtam. Kezeimet fogva sétáltunk a járdán, egyenest az új, második otthonomnak nevezett épülethez. Jól látható téglavörös színével könnyen felfigyeltem rá. Rajtunk kívül, még sok más lány, és fiú sétált ugyanoda, ahova mi is. Az iskolába. Csak ámulva néztem, ahogyan a hatalmas épület felé közeledünk, és egyre jobban elkapott a rémület.
- Anya, forduljunk vissza! – sírtam, most már ténylegesen, és kezeimmel lepleztem az arcomon legördülő könnycseppeket.
- Jaj, kincsem! – guggolt le hozzám, és a vállára hajtottam a fejemet, ezzel elnyomva a keserves zokogásomat.
- Nem lesz semmi baj. Szerzel új barátokat, és az iskolában sok mindent megtanulsz. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de, mint mondtam, talpraesett kislány vagy. – mondta, és már kezdett elállni a patakokban hulló könnyem.
- Rendben. – szipogtam, és elengedtem anyát. Megint megfogta a kezemet, és együtt indultunk el az iskola felé.
Az épület hatalmas ajtaja elé érve megdermedtem, de mikor kezdtem volna jobban szemügyre venni, anya kinyitotta az ajtót, és bementünk. Egy csomó diák, és szülő volt jelen, akik mind a saját osztályukat keresték, útbaigazításra várva. Szerencsére, mi már előre tudtuk, hova kell menni, előző nap anya beszélt az igazgatóval. Átférkőzve a tömegen a 123.-as teremhez léptünk.
- Innentől tied a pálya. – mondta anya, és leguggolt megpuszilni az arcomat.
- Majd délután jövök érted, a suli előtt fogok rád várni. – mondta egy mosoly kíséretében, majd eltűnt a többi szülő között. Mély levegőt véve nyitottam ki az ajtót, és léptem be a meleg narancssárga színekben pompázó osztályterembe.
- Csókolom! – köszöntem illedelmesen, és szinte ledermedtem az ajtó tövében.
- Szervusz! Mi a neved? – kérdezte kedves az új tanár néni, és közelebb vezetett a tanári asztalhoz.
- Rose Attkins vagyok. – mondtam félénken, a földet fixírozva.
- Rendben, Rose. Én Mrs.Parker vagyok. Ott van, egy üres pad, oda ülj le. – mutatott a leghátsó, egyedül ácsorgó asztalra, majd még mindig a padlót bámulva sétáltam oda. Leültem, majd vártam, ahogyan a többiek. Csengőt hallottam, majd Mrs.Parker kezdett el beszámolni, hogy tulajdonképpen miket is fogunk itt csinálni. Hirtelen ajtónyitódás hallatszott, majd egy göndör, barna hajú, kicsit magasabb termetű fiú lépett be kifulladva a terembe.
- Elnézést kérek. – mondta, majd a tanárnő őt is odavezette az asztalhoz.
- Most elnézem, de ne legyen belőle rendszer. – szidta meg egy kicsit a fiút, majd tőle is kérte, hogy mutatkozzon be.
- Harry Styles vagyok. – mosolygott, majd Mrs.Parker szétnézett a teremben, és felém mutatott. Harry megindult a padom felé, majd mosolyogva tekintett felém.
- Leülhetek? – kérdezte, mire én csak félénken bólintottam egyet, majd úgy is tett.
- Hogy hívnak? – suttogást hallottam magam mellett, miközben a tanár magyarázott, de akkor nem figyeltem, hogy pontosan miről is beszél.
- Rose vagyok. – suttogtam vissza.
- Én Harry.
- Tudom, körülbelül egy perce, ha mondtad. – nevettem, majd ő is elmosolyodott.
2007. december 22.
Azóta, a nap óta, hogy beléptem az első osztályba, megtaláltam a hiányzó felemet. A legjobb barátomat, aki mindig mellettem áll, és mindig sikerül jobb kedvre derítenie. Harry Styles. A kis göndör barna hajú srác. Habár, most már nem annyira kicsi, én legalábbis hobbit lehetnék hozzá képest.
Telefoncsörgést hallottam, majd sietve kutattam a hang irányába. Hát persze, hogy a legtávolabbi helyen van tőlem. Felvettem, anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.
- Háló? – szóltam bele a telefonba.
- Szia, Rose! Nem akarsz elmenni moziba? Úgy unatkozok. – kérdezte, egy fokozatosan mélyülő hang, a vonal másik végén. Száz közül megismerném.
- Szia, Harry! De, persze, miért ne? – mondtam mosolyogva, majd felfeküdtem a kanapéra.
- Akkor mondjuk, negyed óra múlva a mozi előtt? – kérdezte, és én pedig beleegyeztem, majd egy elköszönés után letettem.
A fürdőbe mentem megfésülködni, és valamilyen elviselhető frizurát varázsolni magamnak. Mikor készen lettem, visszamentem a szobámba, és a kis lila válltáskámba pakoltam be a fontosabb dolgokat. Azaz: telefon, kulcs, pénz.
- Anya! Elmentem Harryvel moziba! – kiáltottam, és választ nem várva mentem ki a hideg utcára, egy szál pulcsiban. Hideg decemberi napot írtunk, én még is egy vékony anyagú garbóban indultam el a közeli moziba. Szerencsére itt volt egy tíz percre a házunktól, és Harry sem lakott messze. Hamar odaértem. Egyből kiszúrtam a kék pulcsiban, zsebre dugott kézzel ácsorgó fiút. Göndör, sötétbarna hajáról bárhol fel tudnám ismerni. Mögé mentem, és megérintettem a vállát, amitől ugrott egy kicsit.
- Te jó ég! Majdnem szívrohamot kaptam! – kapott a szívéhez, én pedig csak röhögtem a ledöbbent arcán.
- Ahhoz ez nem elég. – mondtam, majd átöleltem üdvözlésképpen. Bárki bármit mondjon, létezik fiú-lány barátság. A miénk pont olyan. Emiatt sokan cukkoltak az iskolában is, de nem foglalkoztunk velük, mi tudjuk, hogy nem vagyunk többek, mint legjobb barátok. Legalábbis, Harry számára nem vagyok több.
- Bemegyünk, vagy azért jöttünk, hogy éjszaka is itt álljunk? – kérdeztem nevetve, majd elindultunk az ajtó felé. Harry előre ment, és kinyitotta nekem.
- Csak utánad! – mondta nevetve, majd előkelő mozdulattal mutatta az irányt.
- Micsoda úriember! – mondtam kacagva, majd én is bementem. A moziban nem voltak sokan, csak pár tizenéves várakozott.
- Mit nézzünk? – kérdeztem, majd a pénztár felé sétáltunk.
- Nem tudom. Mit szeretnél? – rántotta meg a vállát, és elkezdett keresgélni a pénztárcájában. Én addig a plakátokat nézegettem, amikor kiszúrta valami a szememet.
- P.S. I love you! – kiáltottam, mire Harry befogta a számat. Erre az első reakcióm az volt, hogy belenyaltam a tenyerébe.
- Fúj! – kapta el hirtelen, majd beletörölte a nadrágjába, én meg csak nevettem.
- Szóval, azt akarod megnézni? – vonta fel a szemöldökét, majd csípőre tett kézzel kérdeztem vissza.
- Tán gondod akadt? – felnevetett, majd megrázta a fejét.
- Dehogy is. – válaszolt, majd a pénztárhoz lépve vett jegyet, és popcornt. A film pontosan akkor kezdődött el, amikor beértünk, és úgy nézett ki, hogy csak mi ketten leszünk a teremben. Elfoglaltuk a helyünket, a 3. sorban, és figyelemmel kísértem végig a filmet.
Már az elején kicsordult pár könnycsepp a szememből, csak remélni mertem, hogy Harry nem látta. Nem szeretem kimutatni az érzéseimet. A film utolsó percében vettem észre, a szemem sarkából, hogy Harry engem figyel, így felé néztem.
- Mi az? – kérdeztem furcsállva.
- S- s-semmi. – mondta, majd visszanézett a kivetítőre.
A film véget ért, és kivonultunk a moziból. Meglehetősen hideg volt, és ez meg is látszott rajtam, hogy érzem. Az egész testem remegett. Harry maga felé fordított, és felém nyújtotta a kék pulcsiját.
- Vedd fel! – utasított, de én eltoltam.
- Mondom, vedd fel. – erősködött, majd úgy is tettem. Magamra vettem, ezzel őt egy szál pólóban hagyva.
- Nem fázol? – kérdeztem.
- Nem. – rázta meg a fejét.
- Akkor, én most megyek. – mondtam, majd megfogta a karomat, és visszahúzott.
- Nem akarsz átjönni? Úgyis unatkoznék otthon. – nézett rám, és amint sötétbarna szemeim találkoztak smaragdzöld szempárjaival nem tudtam, nem beleegyezni.
- Rendben. De nem sokáig, mert már kezd sötét lenni. – mondtam, majd elindultunk Harryék felé. Hamar odaértünk, és ajtót nyitott előttem. A sötét nappaliba belépve, rögtön a villanykapcsolót kezdtem el keresgélni. Megtaláltam, és világosság töltötte meg a szobát.
- És most? Mit csináljunk? – érdeklődtem, és levettem Harry pulcsiját.
- Üljünk le, és… nem tudom. – rántotta meg a vállát, majd elvette tőlem a pulcsit, és ledobta magát a kanapéra, így én is mellé ültem.
- Milyen volt a film? – kérdezte hátradőlve.
- Nekem tetszett. – mosolyogtam.
- Szerintem kicsit nyálas volt. – nevetett, majd, mint akit megsértettek meredtem rá.
- Most miért? Szerelmes film. Talán autóüldözésnek kellett volna benne lennie?
- Nem, de… mindegy. – legyintett le a kezével.
- Nem csinálunk semmit? Mert akkor megyek. – mondtam, majd fel akartam állni, de visszahúzott, egy szó nélkül. Zöld szemivel a szemeibe, majd az ajkaimra nézett. Ugyanazt tettem én is, majd láttam, ahogyan lecsukja a szemeit, és utánozva a mozdulatait, én is így tettem. Hirtelen megszűnt létezni a világ, mikor varázslatos módon ajkaink egymáshoz értek. Nem tudtam, hogy mi történik, abban a pillanatban a másodpercek végtelennek tűnő óráknak tudhattam le. Mintha minden megszűnt volna, fekete-fehérség lebeg a szemem előtt, ahol csak ő van, és én. Senki más. Négy, öt másodperc után arrébb toltam magamtól, és ijedten meredtem rá.
- Azt hiszem, most inkább megyek. – hadartam, majd felálltam, és gyorsan kiszaladtam az ajtón. Még hallottam, hogy a nevemet kiáltotta, de már nem fordultam vissza. Hazafele menet, egészen elalvásig ezen, kattogott az agyam: Csókolóztam, a legjobb barátommal.
2013.05.17. – Jelen
Azóta, a nap óta, Harry és én, már szinte alig beszéltünk. Nem volt több hajnalokig tartó SMS csata, nem volt több csínytevés. Nem voltunk többek, mint szimpla ismerősök. Az is szerencse volt, ha néha-néha köszöntünk egymásnak.
Majd ma kaptam egy levelet. Egy búcsúlevelet, mely Harrytől jött.
Még most is itt a szakadék szélén heverek, és zokogva olvasom utolsó sorait.
Kedves Rose,
Sokáig gondolkoztam, talán, túl sokáig is. Hisz, ha
ezt a levelet olvasod, már körülbelül 1 éve, ha normálisan beszélgettünk, és
valószínűleg az volt életünk utolsó cseveje. Most furcsállod, igaz? El tudom
képzelni az arcodat. A gyönyörű szép barna szemeidet, és a halvány szeplőket az
arcodon, amiket mindig is utáltál, de én imádtam. Nem telt el nap, hogy ne
gondoltam volna, arra az estére, mikor mozi után átjöttél hozzám. Azóta, a nap
óta szidom magam, hogy miért nem mertem hozzád szólni. Talán, féltem. Féltem,
hogy te nem érzel irántam többet, mint puszta barátság, és az elutasítást
mindennél jobban gyűlölöm. Magamnak sem mertem bevallani, hogy mennyire
szerettelek, de így, hogy eltelt pár év, már belátom. Szerelmes voltam. Beléd.
Gondolkodsz, hogy miért nem beszélhetünk többet? Na, jó, elárulom. Mikor ezt a
levelet olvasod, én már nem tartozom az élők sorai közé. Körülbelül, 1 éve
diagnosztizáltak egy súlyos betegséget a tüdőmben. Tüdőrákos voltam, és
méghozzá rosszindulatú volt a daganat. Mikor rájöttem, hogy te nélkülem is pont
olyan jól boldogulsz, mintha velem lennél, így inkább nem közöltem veled rögtön
a hírt. Nem akartam a sajnálatodat. Én csak a szerelmedet akartam, de az már
sosem lesz az enyém. Sosem felejtelek el. Nekem mindig te maradsz, az a kislány
az első osztály, utolsó padsorában, a lány, akivel először csókolóztam, a lány,
akit tiszta szívemből szerettem.
Harold Edward Styles, 2013.05.15.
P.S. I love you
Újraolvasva a sorokat, megint csak rám tört a sírógörcs. Sokszor az ember, csak akkor jön rá, hogy mije avagy, kije volt, amikor már elvesztette. Amikor már késő, és nem tehet semmit. De mit lehet tenni? Ilyen az élet. Néha édes, néha keserű. Ha bevallottam volna neki, ha odamertem volna hozzá menni. De már késő ezen gondolkozni. Bárcsak még egyszer láthatnám… Csak még egyszer…
Elounor-Eleanor Calder fanoknak ajánlom, a másik blogomat. Egy kicsit komolyabb, érzelmesebb, 'kényesebb' témával foglalkozik. 
Egy újabb One Direction blog, szintén egyedi sztorival. Adott két barátnő. Teljes ellentétei egymásnak. Az egyik vad, lázadó, míg a másik szorgalmas, maximalista. Együtt mennem egyetemre, ahol kénytelenek egy fedél alatt élni, és elviselni a másikat. Két 'rossz fiú' érkezik az osztályukba....na vajon kik ők? És, hogyan fognak egymáshoz viszonyulni? 
